Hatás-fokos

Eljuthatunk-e valaha-is a mai nagybani szennyvíztisztító-telepek eszement, eredménytelen, felesleges, gazdaságtalan, és környezet-romboló technológiájától a szabadon-gyakorolható, VÍZGAZDA-elvű használtvíz-kezeléshez?

Erre is választ ad az, ha nyomon-követjük a nagyzolás köntösébe burkolódzó fellengzős ködösítés szembesítését a részletek valóságával.

„Nem középiskolás fokon.” – De mégis érthetően.

Hatásfok-os     ?Hatás, Fokos!     Hatás = f(OKOS)

Egy handabanda elemzése: A tudománnyá emelt Semmi leleplezése.

[Ha a kutyabőr végre a helyére kerülhetne…]

A Tisztítási Hatásfokról

[ezúttal picit mélyebben]

Máshol már említettem, hogy nem máshonnan mint a Vízügyi Szakemberek állapot-felmérő ÖNBEVALLÁSAIBÓL[1] derül ki feketén-fehéren, hogy a Szennyvíztisztító-telepeikből elbocsátott tisztított-vizek hatására válnak folyóink lassanként békanyállal borított nyitott szennyvíz-elvezető árokká. Ekkor röppen el ezen nagyra-hivatott állomány szóvivői ajkairól:

„Nincs más hátra, növelnünk kell a Tisztítási Hatásfokot.”

Mely kijelentésben azonban van egy ormótlan bökkenő:

Ha ez ilyen egyszerű és kézenfekvő teendő, miért nem került eddig a látótérbe?

Valamint: kecsegtetnek-e bármi perspektívák e lózung mögött?

E negatív-hozamú költői kérdések megválaszolását követően rámutatok egy elrendezésre, mely LÓZUNG nélkül is hiba-mentesen működőképes, és LÍZING nélkül is gazdagítóan eredményes.

a  TÉTEL

Magaslati Megvezetés: a „tisztítási hatásfok”

Mind a hazugság mind a félrevezetés leghatékonyabb eladási módszere az, ha tudományosnak látszó köntösbe bújtatják. E felruházottsággal nemcsak respektust vív ki büntetés helyett, de e burkolat mián a bújtatott rejtegetnivaló sokak előtt örökre megközelíthetetlen, feltáratlan marad.

Ezen általános recept egyik manifesztálódását kívánom alább bemutatni.

A közcsatornával begyűjtött kommunális szennyvizek zöme jelenleg un. szennyvíztisztító-telepekre kerül, ahol a mai beavatkozások rendje-módja szerint az állítólag tündöklően megtisztíttatik, mely diadalmas tevékenység megörökítésére szakmai mérőszámként bevezettetett ezen berendezések „tisztítási hatásfoka”. Ez, definíció szerint az alábbi:

a  Hamis Pillér

H = K/B

Ahol H a tisztítási hatásfok, B és K pedig a tisztítóműbe Bemenő illetve onnan Kijövő vízáramban ugyanannak a komponensnek a koncentrációja.

Alap-diszkusszió:

·       Ha nem lenne tisztítás, úgy K=B miatt H=1.

·       Ha viszont K<B, akkor H<1, azaz van tisztítás.

·       Minél kisebb H értéke 1-nél, annál magasztalni valóbb a tisztítás hatékonysága. [H=0.1 esetén a „tisztítást” (az eltüntetett 1-0.1=0.9 miatt) 90%-osnak is mondják.]

Látjuk: mindez nem magas-matematika. Mégis: a legtöbb egyszerű ember már itt keresztet vet, megy inkább a dolgára (van neki), s sóhajtva de fizeti a csatornadíj-adót.

Pedig, ezen – más területről átlopott – definíció mögött ITT nincs semmi tartalom.

Ez persze olyannyira erős állítás, hogy bizonyítani illik.

Ezt fogom tenni alább.

a  BIZONYÍTÁS

I. Kamu a Definíció

Az első totális bukfenc az, hogy a bemenő és a kimenő vizek alig tartalmaznak azonos komponenseket; azaz, a definíciós egyenlet szinte semmire nem írható fel. Ugyanis, befele kaka + pisi + mosó-mosdószerek + konyhai ételmaradék úszik a vízben, kifele pedig ezek bakteriálisan valamint oxidatíve szétroncsolt termékei eveznek ujjongva a szabadba tovább. Igen ritka tehát az az érkező „vendég” amely ugyanúgy jön ki mint ahogyan bement.

Hogy ezt a kozmikus űrt valahogyan kitöltsék, a Vízügyi Szakemberek kitaláltak néhány fiktív változót, mely „értelmezhető” a bemenő és a kijövő vizekre egyaránt – megmentve ezáltal e délibáb-szerű definíciót, s a köz okítására befogni óhajtott „tisztítási hatékonyságot”. Egyik ilyen főszereplővé avanzsált változó a „kémiai oxidációs igény” (KOI). Csakhogy, vajon mi tudomány áll e mögött, és miféle tisztításról ad ez vajon számot?

Nézzük hát:

Mind a bemenő mind a kimenő vizekben természetesen vannak anyagok amelyeket tovább lehet oxidálni, ez kétségtelen. Azaz, ebben az értelemben mindkét vízből vett minta ad bizonyos KOI értéket. Azonban mind a bejövő mind a kimenő vízmintában más-más komponenseket oxidál a KOI értéket szolgáltató laboratóriumi mérés, hiszen – mint már említettük – a kétféle vízáram alapvetően más komponenseket tartalmaz. Tehát, teljességgel különböző dolgokból kísérelne meg e talányos változó használható információt levonni. Hasonlattal szólva, az így nyerhető konklúzió olyas, mint amikor abból próbálna valaki bármit is kiokoskodni, hogy 2 kg brikett vagy 2 kg paradicsom péppé-darálásához mennyi energia is kellett – majd ezen okoskodás esszenciájával kívánná megtámogatni konfliktus-elhárítói érdemeit. Ez lenne a „tudományos” hozadék.

II. Tisztítási micsoda?

A KOI által hordozott tisztítási információ pedig még ennél is kétségesebb. Mert ugyan miféle tisztulás hámozható ki vajon ebből:

·     Van a bemenő vízáramban egy komponens (mely így vagy úgy oxidálható, mely tehát KOI értéket ad) aminek a veszélyességi jellemzője egy bizonyos hatás-irányban adott egységre x (de amely komponens a kimenő vízáramban esetleg meg sem jelenik),

·     és hogy a kimenő vízáramban is lehet egy másfajta komponens (eltérő felépítése ellenére szintén oxidálható, és így [más fajlagos] KOI értéket adó) mely komponensnek a veszélyességi jellemzője egészen más természetű, mértéke pedig adott egységre y?

Ha erről a „tisztítási hatásfok” H-ban kiszámított értéke BÁRMIT is mond, akkor azt szívesen meghallgatnám, akárkitől.

És van még jó-egynehány efféle fiktív változó: lebegő-anyag mennyiség, BOI, összes-nitrogén, összes-foszfor… – mindegyik a fent bemutatott mélységes tartalommal, és tartalom-dús hozadékkal.

Néhány megfogható komponens (mint ammónia, nitrát, nitrit, foszfát előfordul mind a bemenő mind a kimenő vízáramban – s így ezekre H valóban értelmezhető és mérhető is) menti meg a felépítményt a teljes blamától, s tölti be a kongó ürességet. Ezek esetében viszont az a valós helyzet, hogy koncentrációik értékei rendre kisebbek a bejövő vízáramban mint a kimenőben. Ugyanis, majd-minden nitrogén és foszfor szervesen kötött formában van jelen mikor belép a „tisztító-telepre”, s csak a roncsoló lebontás és oxidálás során keletkeznek belőlük bőségesen a fentebbi szervetlen formák, a távozásra-szánt kimenő vízáramban.

Per definíció, ez azt jelenti hogy ezen VALÓDI komponensekre H>>1.

Ami – ha a terminológia ez irányban befogadó – jelentős KOSZÍTÁST rögzít.

H tehát – bár (mint fentebb már láttuk) önmagában sincs értelme – arra lenne hivatott, hogy mint matematikailag megformulázott állandó, jellemezze az adott szennyvíztisztító-telep példamutató eredményességét.

Nézzünk most a mélyére, vajon mennyire állandó ez az „állandó”?

III. Az Állandóság Ködös Mítosza

u Legyen először az az eset, amikor B értéke lényegesen nagyobb.

Ekkor borzasztó baj van. Hatásfok ugyan még csak lenne, de maga a tisztítómű mintha nem is létezne. Vázolom miért.

A tisztítómű fix-térfogatú befogadókból áll, s fix technológiát alkalmaz. A fix térfogat okán tehát, egy adott bemenő-vízáram esetén, csak ezzel fordítottan arányos időt tölthetnek el a műben a bemenő vízárammal érkező komponensek, s így az elrendezett technológiai ráhatások is csak ezen „tartózkodási idő” alatt vezethetnek (bárminő) eredményre.

[Ez az alapja annak, hogy már a telepek tervezésekor fontos tudni e (terhelési) paramétereket, s ezek figyelembevételével méretezik mind a műtárgyat mind a technológiai lépéseit úgy, hogy (a költség-hatékonyság figyelembe-vételével) a „zászló-lengetésre” okot adható „tisztítás” ~80% legyen. (És ugyanez az alapja annak, hogy egy adott tisztító-telepre nem lehet „csak úgy” rákötni 1-1 további, újabb lakóövezetet.) Ehhez a 80%-hoz még hadd tegyek annyit hozzá, hogy amennyiben ez az érték a tisztítási-mánia és a higiéniai-elvárások közötti versengés eredményének a mértéke, akkor ez a mutató afféle dicsekvésre elegendő, mint mikor ezen verseny díjazottja a kitüntetés átvételekor büszkélkedve így nyilatkozik: ő ~80%ban szobatiszta, hiszen 5 esetből csak 1-szer fossa össze magát.]

Az „eredményt” produkáló folyamatok egyik legmeghatározóbbja az érkező vízáramba történő oxigén-bevezetés. Valójában levegőt vezetnek be, mert az kézenfekvően rendelkezésre áll; a tiszta oxigén rendkívül megdrágítaná a folyamatot. Tudni illik továbbá, hogy az oxigén nem látványosan vízoldékony valami. Az oxigén vízben való oldékonysága meglehetősen limitált, s maga a folyamat is lassú, tökéletlen: nem elegendő hatékonyságú a puszta be-bugyborékoltatás, többoldalú erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy a célnak megfelelő mennyiségű oxigént valóban eljuttassák a bejövő vízárammal érkező komponensekhez. [Ezen erőfeszítés mellett le kell nyelni, hogy 1 egységnyi oxigén „célba-éréséhez” 5 egységnyi levegővel kell e mutatványt végrehajtani. Ezt úgy lehetne élet-közelibbé hozni, mint annak a megélését, mintha valakinek 5 tojás beáldozásával sikerülne 1 tojásnyi rántottát készítenie.]

Mindezen ismeretekkel gazdagodva, könnyen átláthatók az alábbiak:

·       Nagyobb B érték mellett, és azonos tartózkodási idő alatt, a változatlan mennyiségű beadagolt oxigén okán (ui. ez a tartózkodási idővel arányos) a „tisztítási %” kisebb a deklaráltnál. A fölöslegben beérkező komponens-mennyiségre ekkor egyszerűen nem jut oxigén. [Merthogy a méreten-felüli tervezés közgazdasági értelemben nem kifizetődő, improduktív létesítményt eredményezne.] Azok tehát „mennek ahogy jöttek”. Amennyiben ez belefér a Vízügyisek tisztítási elképzeléseibe, akkor ez a vízügyesség fájintosan passzol a jött-ment kategóriába. [H természetesen már nem állandó!]

·       Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy nagyobb B értékhez akkor is nagyobb K érték tartozik ha netán jut elegendő oxigén (ekkor ugyan H marad az eredeti értékén, de ennek vonzataként K értéke a nagyobb B-vel tart egyenes arányosságot), akkor világos hogy a tisztítómű „túlterhelés” esetén nem sokat ér. Ekkor ugyanis – akár jut elegendő oxigén akár nem – a kilépő K értéke már rég felette van a(z adott komponensre abszolút értékben rögzített) megengedett kibocsátási értéknek – aminek „tartására” a tisztítómű, mint koncepcionális elmeszülemény, eredetileg megfogant.

·       Tegyük fel, hogy valami csoda folytán mód nyílna e tisztítóműben a tartózkodási időt megnövelni, valahogyan. Ekkor több oxigént lehetne latba-vetni a kedvezőbb végeredmény érdekében. Hogy ez mennyire lehet sikeres a tisztulásra nézvést, arra inkább egy köznapi képpel szolgálnék: Ha némi töprengést szentelünk annak, vajon tényleg tiszta vízzé változik-e (ha elég sokáig rotyogtatják bőséges levegő átvezetése közben) egy tál nem-túl sűrű sárgaborsóleves, akkor az a fantázia világába röppent.

v Nézzük hát azt az esetet, mikor a beérkező vízáramban B értéke alacsonyabb.

Tapogassuk meg: háramlik-e ebből – a tisztítóművek közbeiktatásával – valaminő előny számunkra?

Ha a fogyasztási s viselkedési szokásaink változatlanok, akkor kisebb B érték jobbára azáltal állhat elő, ha lecsap egy zápor. Égi áldás az aszályos kánikuláink során – melyért hajdan még imádkoztak is. Városokban (de mára már minden csatornázott porfészekben is) e jótékony, tiszta, várva-várt esővíz befolyik a kanálisokon keresztül a közcsatorna-hálózatba, mely eredendően a szennyvíz tova-csörgedeztetésére lett kialakítva… [Mit tehetne egyebet, az „okos” kialakítások miatt?]

Hagyjuk most a katasztrófa-védelmi aspektust: hogy a csatorna-rendszer telítődik, s a felszínre kibugyog a friss szar – melytől a higiéniát magasan meglovagló, kötelező részvételű morbid rendszer amúgy megóvni ígért bennünket. Vegyük mindössze azt, hogy az eredeti B koncentráció ezzel többszörösére hígul, de legyen a hígulás mindössze kétszeres, azaz B_zápor=B/2. A zápor okán azonban a bejövő vízáram volumene is megkétszereződik Viszont – mint már említettük – a szennyvíztisztító-telepek befogadó-medencéi fix térfogatúak. Emiatt a megtisztítandó víz ezekben most csak fele-annyit időzhet. Mivel azonban, minden kémiai átalakulás (s ez zajlik e medencékben: akár a mikrobák szívességéből, akár a beadagolt levegő oxigénjétől kényszerítetten) előrehaladásának mértéke arányos a reakció-idővel, ezért ha fele-annyi a tisztításra rendelkezésre-álló idő, akkor ezzel arányos a tisztulás is. Durván véve tehát, a feleakkora bejövő koncentráció alapján várható K/2 helyett, a zápor által felére lecsökkentett tartózkodási idő miatt a kilépő végkoncentráció ennek a duplája, azaz K. Ezekből:

H_zápor = K_zápor/B_zápor = K/(B/2) = 2*K/B = 2*H.

Tehát H megintcsak nem állandó. [Helyénvaló a „tudományos” gyász.]

De még ennél is fájóbb, hogy H éppen akkor romlott mintegy 100%-kal amikor (a hígabb koncentrációban bemenő szennyezések miatt) a javulás örömhírére készülhetett volna az erre koccintó pohár.

Ezért van az – ami szöget üt sokak kobakjába – hogy miért is tiltják az ereszről az esővizet büntetés terhe alatt a közcsatornába vezetni. Igazából persze a ki nem mondott elvárás az, hogy ezentúl mindenki ugyanannyi és ugyanolyan szennyvizet produkáljon (némi konfliktusban a víz-spórolási kampányok lózungjaival). Hiszen ezen állandósuló bemenő paraméterekre lett anno megtervezve minden egyes tisztítómű; ugyanis ekkor és csak ekkor nem csalfa a remény, hogy hozza H hozzávetőleges állandóságával mind a tudományos, mind annak a Természetre áthárított következményeit.

Hacsak nem adódik valami galiba:

·       Átmeneti áramszünet következtében leáll az oxigén-bebugyborékoltatás, keverés, stb. (Dől a folyóba a mocsok, ahogyan jött.)

·       A túlsűrűsödő szennyvíz-iszap okoz komplex problémát ha elfogy a deponációs hely, a felhalmozódó iszap ütemezett elszállításában előálló zavar miatt.

·       Vegyszer-hiány miatt szünetelnek bizonyos részfolyamatok (foszfát kicsapatás).[2]

·       Extrém hidegek esetén e nyitott rendszerekben végletesen lelassul minden (kémiai) folyamat.[3] [Jégtörő csónakok bevetéséről a kisebb egységekben persze bizonyára túlzás lenne beszélni.]

·       Extrém melegek bekövetkeztekor a sok-ezernyi szimultán-zajló mikrobiális folyamat fajtáinak intenzitása és egymásra-hatása (minőségi és mennyiségi szempontokból is) felborul.

Ezer szerencse, hogy az előálló galibák minden esetben alaposan és megnyugtatóan meg vannak magyarázva – amennyiben bekövetkezésük valahogyan egyáltalán kitudódik.[4]

w Ennyi keserves csalódás után, nézzük meg azt az esetet is, mikor B értéke úgy alacsonyabb hogy eközben a vízforgalom is marad a szokásos körüli.

De hogy diszkussziónkkal érdemleges lépést tegyünk előre, legyen a beérkező víz immár csak „Szürkevíz”. Ezt széles e világon minden fórum ismeri, kivéve a magyar jogrendszert. Akiket idehaza eddig e hiátus kötött gúzsba, azoknak röviden elmondom: ha a kaka meg a pisi nem megy bele, a többi használtvíz már lényegesen kedvezőbb tulajdonságú (pl. nem fertőz, stb.). Ezt az anyagcsere-végtermékeinktől függetlenített elfolyó használtvizet nevezi a fejlődni-kívánó szakma szürkevíznek. (És Szürkevíz esetén természetesen áll az is, hogy B értéke eleve alacsonyabb: hiszen nem került bele a fentnevezett anyagok bőséges szárazanyag-tartalma.)

[A kaka és a pisi elhelyezéséért és sorsáért pedig nem kell aggódni: olyan megoldás van kezelésükre, mely az itt taglalt H-dilemmánál milliószorta értékesebb és időt-állóbb következményekhez vezet. A tájékozódás ebbe az irányba várhatóan majd akkortól hozhat gyümölcsöt, ha a konok koponyákban is elegendő világosság gyúl ahhoz, hogy az itt diszkreditált H-t (mizériáival s a javításaira törekvő holdkórossággal egyetemben) a végleges enyészetbe száműzi.]

Szürkevíz esetén annak tisztulása csak annyiban érdekes, hogy a benne oldott és lebegő anyagok viszonylag sok oxigént fogyasztanak az öntisztulásuk előrehaladásának az elején. Így, amennyiben ez adná a tisztítóműbe érkező betápot, akkor – minden technológiai folyamatot, oxigén és vegyszer beadagolást LEÁLLÍTVA – pusztán a medencékben eltöltött tartózkodási idő alatt lezajló öntisztulási folyamatok eredményeként (miáltal az oxigén-igényük is jelentősen csökken), az amúgysem fertőző víz elbocsátásra kész. [Függetlenül bármiféle H értéktől.] Ebben az értelemben tehát nem kell nekiveselkedni az országszerte díszelgő, EU nyomására rohamléptekkel felépített megannyi újdonatúj tisztítómű szétszerelésének, a terület kármentesítésének, és a követő táj-rehabilitációnak – azonnal.

Szürkevízzel etetve e műveket, meghibásodás MENTESEN tennék a dolgukat, minimális felügyeletet igényelve…

Azoknak az időknek a bekövetkeztéig, amíg a Vízvagyonunk megvédése körül őgyelgők előtt az alább körvonalazott elemi tudás is világossá válik:

A közcsatornák kiépítettsége folytán folyamatosan összegyűjtött Szürkevíz állandóan tetemes mennyisége miatt bármely nagybani tisztítótelep jobbára csak egy módon képes megszabadulni begyűjtött terhétől: ha azt a felszíni vízfolyásokba táplálja. Ezzel az Endlösung-gal már csak 2 kolosszális hiba van.

·       Az egyik ebből „környezet-borító” hatású: a Szürkevíz még visszamaradó oxigén-igénye, s az ezzel ekvivalens viszonylagos táplálék-bősége okozza.

·       A másik az ország víz-háztartását érinti. E vizek folyókba tessékelése a legbiztosabb módszer arra, hogy azokon keresztül eltávozzanak országunkból, melynek a hosszú-távú víz-egyensúlya ezáltal mindinkább MÉRLEGHIÁNYOS lesz: hiszen az elbocsátással kihessegetett vizek zöme mind a talpunk alóli talajból vétetett ki.

Mindkét hiba kiküszöbölhető azonban.

Azzal az egyszerű fogással, hogy a Szürkevizet nem is gyűjtjük egybe.

Ekkor ugyanis a háztartásonként előálló Szürkevíz mennyisége könnyűszerrel elszivárogtatható alkalmas közelségben, akár a kertes ingatlan alatti talajba. (Miáltal a lokális vízforgalom egyensúlya nem bomlik meg.) A talajba-szivárogtatás másik előnye az, hogy az elszivárogtatandó Szürkevízben levő maradék táplálék-anyag a talajt lakó mikroorganizmusok számára eleség, mely végfolyamatában a talaj humusz-szintjét emeli. Vagyis ezen elrendezés a folyóba-eresztés utóhatásaival szemben épp ellentétes: kedvező hatással bír a bennünket éltető bioszférára.

Ezen elrendezés általánossá válásával köszönthetne be az a korszak, midőn nem kell majd rettegni a csatorna-csőtörések következményeitől, az éltető zápor utóhatásaként nem kell intimitásba keveredjünk idegenek felbugyogó szarával,… s legfeljebb múzeumi értékkel bírnak majd e rejtett vagy feltárt antik csőkötegek, a távolabbi jövő turista-látogatói számára. S természetesen eltűnne vele az  ÖSSZES  probléma amit a szennyvíztisztító-ipar jelenleg generál.

De addig is, melegen ajánlom mindenkinek azt a munkát, melyben a fentebb érintett – ám itt távolról sem kellőképp körülírt – részletek mind kimerítően taglalva vannak, s mely egyben további gondolatokat is ébreszthet: Országh József Vízönellátó honlapját[5], mely „szűk” 30 évnyi kutatásának bőséges gyümölcse.

Dég,       2017. február 5 – augusztus 24. Fuggerth Endre

 

Nyomtatott (és gondosan revideált, szükség szerint bővített) verzió [a szöveggel párhuzamosan futó lábjegyzetekkel] elérhető (ezen blog többi tételei többségére is) a Szenny és Víz  kötet 2. átdolgozott kiadásában.

---

[1] A hazai Vízügyi szervek önelemzéseinek a kivonata: CSŐDBEN a szennyvíztisztítás. https://szennyviztisztitas.blogspot.hu/2017/01/szennyviztisztito-telepek-eroltetett.html

[2] Hogy ne csak a képzelőerőre hagyatkozzunk: 

[3] Ez, persze, kémiailag evidens. Nem is ragoznám. Teszik azt a Környezetvédelmi kutatások égisze alatt:

SZÖRNY, „A Tisztítás” Œ pontja. (https://szennyviztisztitas.blogspot.hu/p/szorny_23.html)

[4] A kitudódás jelenlegi mechanizmusa az, hogy információ-szoláltatási kötelezettség bevallani: hány darab „meghibásodás” színesítette az adott tisztítómű életét évente. (A 24/2013. (V.29.) NFM rendelet 4. számú mellékletének 7. pontja alapján)

Így a Délpesti büszkeség legutóbb közzétett évi rátája 3382 eset. (KÁRvíz 4. téma, „Műszaki adatok és információk” alatt.) Az esetek részletei, súlyossága továbbra is bennfentes információ.

[5] Vízönellátó: http://www.eautarcie.org/hu

megjegyzés írása: (kattintson a linkre)

https://szennyviztisztitas.blogspot.hu/2017/04/diskurzus-blog-temairol.html

ugrás vissza a Tartalomra